Minden ember kritizálható, azonban az állandó kritika a biztonságos kapcsolat lassú halála. Ha egy kapcsolatban a kritika helyett visszajelzést adunk, akkor nem lehúzzuk a másikat, hanem inspiráljuk.
Valószínűsíthető, hogy nem létezik olyan ember, aki nem ismeri azt az érzést, amit a kritika kelt. Hétköznapjainkban azt éljük meg kritikának, amikor valaki tetteink, mondataink, döntéseink kapcsán elmarasztaló minősítést, véleményt fogalmaz meg. Azt szoktuk mondani, hogy van, aki jobban kezeli és vannak olyanok is, akik érzékenyebben reagálnak rá. Sőt, azt is okénak tartjuk, hogy létezik építő kritika. Elfogadom mindazt, amit erről gondolsz, hiszen saját tapasztalataid alátámasztják véleményed. Inkább arra kérlek, hogy próbáld meg közel engedni magadhoz azt a nézőpontot, amit mediátorként és traumaérzékenyítő trénerként képviselek ezzel kapcsolatban.
Kamaszokkal, fiatal felnőttekkel, szülőkkel és pedagógusokkal foglalkozom. Nincs az a korosztály, aki a konzultációk során ne említene meg legalább egy olyan esetet, amikor a kritika mélyen a szívéig hatolt. Számtalan példát tudnék írni és fogsz is még találkozni ezzel a témával az oldalamon, de most csak néhányat emelnék ki.
Amikor olyan kérdést fogalmazunk meg a másik felé, amellyel különböző módokon arról faggatjuk, hogy valamit miért tett, mondott, akkor gyakorlatilag azt jelezzük felé, hogy amit tett, mondott számunkra nem elfogadható.
Tettei, mondatai hatására bennünk feszültség keletkezett és kérdéseink, a számonkérés valójában saját belső feszültségünk enyhítését célozza. Inkább szól a mi belső világunkról, mintsem róla.
Ugyanakkor a másik is érzi, hogy tette, mondatai számunkra nem elfogadhatóak, tehát a feszültség benne is megjelenik, amely könnyen társul a kritika megélésével. Annak érdekében, hogy ezt elkerüljük és a biztonságos kapcsolat megalapozására törekedjünk, érdemes fülön csípnünk a bennünk keletkező feszültséget, a kérdés, számonkérés helyett kifejeznünk azt. Visszajeleznünk. Megfogalmazhatjuk például a következő mondatot: Amit tettél, mondtál rosszul esett nekem (elbizonytalanított, megijesztett, felzaklatott stb.). Így a bennünk lévő feszültség is oldódik és a másik is szívesebben beszámol nekünk az okokról.
Amikor a másik elmesél nekünk valamit és a megértés és együttérzés helyett mi megoldást kínálunk, tanácsokkal látjuk el őt, azt érzheti, hogy nem elég okos, ügyes, tapasztalt (felnőtt) ahhoz, hogy a megoldást önerőből megtalálja.
Ez benne feszültséget kelt, kritikaként értelmezheti és segítség helyett gyakorlatilag gátoljuk őt.
Ehelyett visszajelezhetjük neki azt, amit mi megértettünk abból, amit mesélt nekünk. Ha bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetébe, elmondhatjuk neki, hogy mi hogyan éreznénk abban a helyzetben. Ezzel segítünk neki rendszerezni a gondolatait és érzéseit. Inspiráljuk őt.
Két példát hoztam neked arra, hogy hogyan adj kritika helyett visszajelzést. Tudom, hogy nem egyszerű megtenni, ha eddig nem volt rád jellemző, hiszen te is hordozol magadban olyan érzelmi sérüléseket, amelyeket a kritika okozott. Arra tudlak bíztatni, hogy megéri gyakorolni és ha úgy találod, hogy ebben segítségedre lehetek várlak szeretettel. Nézz szét a konzultációk között, hátha találsz inspiráló témákat.